Roadmovie #2

 

 Autópálya, keksz, édesszájú Sherlock és Szentjánosbogár. A kocsikázás folytatódik.

(Eldöntöttem magamban, hogy a történet Reichenbach után játszódik, de Maryről szépen csendben hallgatok. Egyelőre legalábbis...)

Roadmovie #2

Déli tizenkettőt ütött az óra, mikor megálltak egy benzinkútnál. Sherlock szerint azért, mert John délben mindig éhes, tehát most is, John szerint azért, mert Sherlock meglátta az egyik hirdetőtáblán, hogy a benzinkúton árulnak csokis-mézes kekszet. Sherlock közel három hete találkozott ezzel az édességgel, azóta John nem győzte venni. A legrosszabb az egészben, hogy ezt a fajta kekszet nem árulták a közeli Tescóban, így John kénytelen volt a Baker Streettől fél órányira lévő aprócska édességboltba eljárni.

Most viszont egészen közel voltak a kiszemelt áruhoz, így leparkoltak, kiszálltak az autóból, és Sherlock szélsebesen bemasírozott az üzletbe. John fejcsóválva követte.

A helyiség egy igen tágas tér volt, bár tény és való, hogy minden négyzetcentimétere foglaltnak bizonyult - épp csak annyi helyet hagytak, hogy az asztalok és polcok között el lehessen lavírozni. Bal oldalon kapott helyet a kassza, ahol az eladó egyben újságos, lottóárus és még ki tudja milyen árus volt, vele szemben, a bolt másik oldalán állt a süteményes-kávés-szendvicses árus, és a közöttük lévő úton helyezték el az asztalokat és székeket. Mellettük pedig ott álltak a polcok, témájuknak megfelelően külön-külön, mint például drogéria, édesség, frissítő italok, irodaszerek, autóskellékek...

Sherlock természetesen megcélozta az édességszekciót, John azonban úgy döntött, inkább tudatosan körülnéz, nehogy egy óra múlva szükség legyen valamire, amit itt is be tudtak volna szerezni, ha nem csak a kekszre koncentrálnak egyesek.

Sherlock teletömte a kezeit kekszesdobozzal, majd arrébb tolt némi kakaót, és a helyén keletkezett lyukba bedugta a fejét. 

- Mit csinálsz? - nézett át a szomszédos sorba Johnra.

- Összeállítok egy elsősegély-csomagot.

- Van a kocsiban doboz - vonta fel a szemöldökét Sherlock.

John megállt a válogatásban.

- Ki tette bele? Te vagy ők?

- Ők - vágta rá gyorsan Sherlock.

- Nem hiszek neked - rázta meg a fejét John, és a kezében szorongatott dolgokhoz hozzárakott még némi kötszert, meg leukoplastot. - A végén még kiderül, hogy a fertőtlenítőszeres üvegben valami mérgező anyag van, a leukoplast tartójára meg belek vannak feltekerve, nem ragasztó. Köszönöm, de jobb félni, mint megijedni...

Sherlock nemtörődöm módon megvonta a vállát, majd kihúzta a fejét a lyukból, és a kassza felé vette az irányt. John magához vett még két egy literes ásványvizet, aztán követte Sherlockot, hogy ő is fizessen.

A pénztárnál álló nő unottan letette a az eddig olvasott bulvármagazint, miközben  óriásira fújta a szájában lévő rágógumit, ami végül egy hangos pukkanással kidurrant. Ahogy ránézett a kifizetésre váró holmikra, elfintorodott, majd egy lassított felvételhez képest is lassan kezdte el beütni a gépbe a kódokat. 

John kérdő tekintettel fordult Sherlockhoz, hogy mégis mi baja lehet a nőnek, de ez rossz döntésnek bizonyult.

- Elhagyta őt a férje - felelt Sherlock a ki nem mondott kérdésre.

A nő dermedt-haragosan pillantotta a vásárlójára.

- Ezt mégis honnan tudja?! - sziszegte. - Ó, hát persze, ne is magyarázza! Maguk a haverjai annak a szemétnek! Jöttek rajtam nevetni?! Hát tudják mit?! Nem fognak! Takarodjanak! Kifelé!

John hiába is akart közbeszólni és megmagyarázni a helyzetet, nem tudta. A nő hozzájuk vágta a pulton lévő holmikat, amit Sherlock ki is használt, mivel magukkal vitt három csomag csokis-mézes kekszet.

Ahogy beültek a kocsiba, John hitetlenkedve felkacagott, és a nevetéshez végül Sherlock is csatlakozott.

- Azt hiszem, hiba volt megkérdeznem, hogy mi a baja...

Sherlock megvonta a vállát.

- Van keksz. Mellesleg, ha tudni akarod, férj az anyósával csalta a nejét.

- Ugh... Még jó, hogy ezt nem mondtad el, különben az ásványvizet is hozzánk vágja.

*

Rohamosan esteledett, és horizont erős narancssárgára színeződött, mikor Sherlock indexelni kezdett, hogy lehajtsanak az autópályáról. Nocsak, megérkeztek volna?

Mire az úton elérték az első táblát, már csak az autó lámpája segített a tájékozódásban; ennek fényénél látta meg John, hogy egy aprócska faluba érkeztek.

Köszöntjük Önöket Szentjánosbogárban! 

A lakosság létszáma: 156 fő

John még soha nem hallott erről a településről, így kíváncsi volt, miért kis járnak itt. Talán itt lakik a gyilkos egyik hozzátartozója? Vagy pont maga a gyilkos bújkál ezen a helyen? Persze, az is lehetséges, hogy egyszerűen csak áthajtanak...

- Átutazóban vagyunk itt, vagy dolgunk is van? - kérdezte John.

- Dolgunk van - felelte Sherlock, és gyors pillantást vetett az órájára.

*

John már fel sem vette, amikor a Villódzó Bogarak Szállóban kiderült, hogy egy szobát kapott Sherlockkal, melyben egy darab francia ágy található, az viszont már meglepte, hogy Sherlock vitte fel a csomagjaikat a szobába, miközben ő odalent várt a recepciós pultnál. 

Maga a Szálló semmivel sem volt különb, mint bármelyik másik angol kis fogadó: a mahagóni fából készült régi stílusú bútorok és a sejtelmes, halvány narancsfények kellő hangulatot árasztottak magukból ahhoz, hogy John teljesen a környezetére tudjon gondolni, és egészen megijedt, amikor Sherlock hirtelen megjelent mellette.

- Mehetünk - szólt halkan, John pedig hátat fordított a recepciósnak.

*

Lassan tíz perce gyalogoltak az erdő bozótos rengetegében - szinte teljesen vakon. John meg-megbotlott a kiálló gyökerekben, az elszáradt avar pedig elképesztően hangosan ropogott a lábuk alatt, és halkan egy patak csobogását is hallani vélte. Johnnak rá kellett jönnie, hogy őt nem az erdei terepen való gyalogláshoz teremtették; Afganisztánban aránylag sík terpen kellett mozognia, mint ahogyan Londonban is. Az erdő nem az ő világa.

Azt, hogy hova mennek, már meg sem kérdezte. Sherlock kora reggel óta titkozatoskodott, nem válaszolt semmilyen kérdésre, így vajmi kevés esélyt adott rá, hogy pont most fog elkezdeni csicseregni.

Aztán hirtelen megálltak.

- Megérkeztünk - szólt halkan Sherlock.

John továbbra sem tudta hol vannak. Teljes sötétség volt körülöttük, a hold fénye egyáltalán nem hatolt át a fák lobkoronája között, viszont most már tisztán hallotta a patak hangját is. John kilépett Sherlock háta mögül, hogy lássa, hol is vannak, és eltátotta a száját.

Az erdő mélyén egy apró kis parkot hoztak létre a helyiek, ahol keresztülvágott a patak, amit már messziről is hallott, és amely mellé kitettek négy padot. Kettőt a patak egyik oldalára, kettőt a másikra, s a két oldalt egy aprócska híd kötött össze. A park fölött és körül pedig több millió szenjánosbogár repkedett, cikázott, s a fényükkel eláraszották a helyet.

John még soha életében nem látott ehhez fogható csodálatos helyet (ehhez fogható csodát).

- Ez... gyönyörű... - lehelte John. - Elképesztően gyönyörű...

Perceken keresztül csak forgolódott, és tágra nyílt szemekkel nézte a hely minden rezdülését, és közben észre sem vette, hogy ahelyett, hogy Sherlock is a szentjánosbogarak táncát leste volna, helyette pont őt, Johnt figyelte. 

Rezzenéstelen arccal, egy fának támaszkodva, felhajtott gallérja mögül kémlelte Johnt.

Boldog volt.

To Be Continued...